Az iskolaoldalunkon időközönként cikkeket/riportokat teszünk ki, hogy emlékezzünk, együtt örüljünk mások sikereinek, vagy csak kiváncsiskodjunk, kivel, mi történt abban a bizonyos Nagybetűs világban. Megkeresstük azon diákjainkat, akikre öröm, büszkeség emlékezni, a versenyek, vádorkupák eredményei miatt, hogy meséljenek, mi is történt, miután elballagtak..

---

Mi is történik diákjainkkal? Elballagnak, kilépnek az alapiskola kapuin, majd megkezdődik számukra az igazi "kaland". Iskolánk volt tanulójával, Gulázsi Melindával készítettünk riportot, aki a 2012/2013 "aranykönyves" diákunk volt.

---

Most, ahogy visszagondolok az alapiskolás éveimre úgy érzem, mintha a saját szemeimen keresztül látnám egy másik ember emlékeit. Az évek során olyan sok mindenen megy keresztül az ember, változnak az álmai, céljai és velük együtt ő maga is. Melegséggel a szívemben tekintek vissza ezekre a gyönyörű évekre, hiszen ezek hatására vagyok ma az, aki vagyok.

Az alapiskola befejezése után még nem tudtam mi szeretnék lenni, minden héten valami más- orvos, tanár, jogász, ovónéni. Egy valamiben voltam csak biztos, hogy Pozsonyban szeretnék továbbtanulni. Így lettem a pozsonyi MTAG tanulója. Imádtam a gimi minden percét, imádtam Pozsonyt, a lehetőségek végtelen tárházát. Viszont a gimi utolsó évéig nem tudtam eldönteni, hogy hogyan tovább. Amiben biztos voltam, hogy ragaszkodok hozzá, hogy a biológia és a kémia az életem szerves része maradjon. Az hogy hogyan is lettem gyógyszerész, az a tökéletes példája annak, hogy az élet mindent elrendez helyettünk. Lógás gyanánt kísértem el az egyik osztálytársamat a pozsonyi gyógyszerészeti főiskola nyílt napjára, amikor is teljesen beleszerettem a helybe, A nap végén úgy léptem ki a főiskola kapuján, hogy én bizony ide fogok járni, és ez valóban így is lett.

Nagyon szeretném azt mondani, hogy a főiskolás évek voltak a legszebb éveim, de hazudnék. Igazi hullámvasút volt, sok sírással, tanulással, nevetéssel, éjszakai ,,vajon kit szivat jobban a professzor,, című vesenyekkel, és még több tanulással. Ennek ellenére nagyon sokat köszönhetek a főiskolának, életre szóló barátságokat kötöttem, megtanított kiállni magamért, küzdeni a céljaimért és minden tanulással töltött perc értelmet nyert, amikor a gyakorlati órákon a laboratóriumban ügyködhettem. Ha valaki megkérdezné, hogy melyek eddigi életem legszebb évei, gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy a mostaniak.

Gyógyszertárban dolgozok, csupa kedves emberrel körülvéve. Mindennap betegekkel foglalkozok és igyekszek mindenki szenvedését kicsit könnyebbé tenni, de nem csak gyógyszerekkel és táplálék kiegészítőkkel, hanem gyakran egy kedves szóval, egy mosollyal vagy csak szimpla hallgatással. Ez a munka sokkal többről szól, mint amit az emberek gondolnak róla, és többről, mint amit a főiskolán megtanítanak. Ebben a hivatásban nem elég a tudás, elengedhetetlen az empátia, a kedvesség és a türelem. Úgy érzem, hogy megtaláltam a helyem a nagy világban, és kíváncsi vagyok, hogy még mi mindent tartogat számomra az élet.